Rákosi Szidi 1852. május 28-án született. Színésznőként komikaként, majd a nagymama szerepkörben találta meg igazi hangját. Saját színészképző iskolát is alapított. Kremsner Szidónia néven született, családnevét édesapja magyarosította 1867-ben.
A Budai Népszínházban debütált. Dóczy Lajos Utolsó próféta című előadásában Rachel szerepében. Berczik Árpád Fertály mágnások című vígjátékában Emma szerepét alakította, amire a kritika is felfigyelt. A Nemzeti Színházhoz 1870-ben szerződtették.
1909-ben a Nemzeti Színház örökös tagjává nevezték ki. 1911. július 14-én pedig érdemei elismeréséül I. Ferenc József király a koronás arany érdemkereszttel tüntette ki.
„Már abban az időben, mikor nagy színészek is szükségesnek látták felhasználni a színjátszás külsőségeit, a megjelenés, a hang hatását, a páthoszt, ő a beszéd egyszerű természetességében, a hang emberi voltában, a hangsúly finom árnyalásában látta a művészet főeszközeit. Utóbb már szinte eszközök nélkül játszott, tisztán a beszéd művészetével hozta ki az ábrázolandó jellemet. Az érzelmesség idegen volt tőle, az ész sugárzott ki játékából és ezért a legmagasabbra a bölcs, mindent megértő öregasszonyok szerepeiben jutott” – írta róla Schöpflin Aladár.
Magyar színésznemzedékeket nevelt ki színészképző iskolájában, amelyet 1892-ben nyitott meg. Olyan nagyságok kerültek ki a tanodából, mint Jókainé Nagy Bella, Fedák Sári, Feleki Kamil, Komlóssy Emma, Makláry Zoltán, Gózon Gyulva, Honthy Hanna.
1895-ben nyújtott be kérvényt a fővároshoz, hogy polgári színházat alapíthasson. A színház a Magyar Színház nevet kapta. A Magyar Színház Részvénytársaság 1896. szeptember 14-én tartotta meg alakuló ülését. Alapszabálya szerint azzal a céllal jött létre, hogy Budapest VII. kerületében a kor igényeinek megfelelő színházat építsen. Azt bérlet útján vagy saját kezelésében, a részvénytőke nyereséges kamatoztatása céljából értékesítse.
83 évesen távozott az élők sorából.
„Elment a nagyasszony, akiről az élet árnyakat növesztő alkonyatában már rég nem lehetett tisztán látni: élő ember-e még, vagy már szobor? Gondolatban sok-sok évvel ezelőtt már talapzatra állítottuk, és koszorút helyeztünk a lába elé. Pedig Rákosi Szidi olyan elevenen élt, mozgott, beszélt, mosolygott köztünk, hogy most, amikor nincs, egész valószínűtlennek tetszik az elmúlása… ha látunk egy gesztenyés kofát, egy hárászkendős parasztasszonykát, egy méltóságos agg dámát ódon csipkével és lorgnonnal, egy szatyorral eltipegő szegény asszonyt vagy egy régi családi faliképről letekintő szigorú nénit, önkénytelenül az ötlik fel: ni éppen olyan, mint Rákosi Szidi! …Olyan volt, mint a népmesékben azok a pici öreganyók, akik rőzsét szednek az erdőn, vagy az országúton görcsös botra támaszkodva cipekednek nehéz batyuikkal… Most Szidi mama is megtért az ő egyetlen hatalmas fiához. …a Nagymama színpadi ruhájában temették el. Elment a Nagymama a magyar színészet virágoskertjéből, ahol olyan sokáig nevelt, palántázott, kertészkedett. Nem lehet annyi rózsát, violát, muskátlit, árvácskát hordani a sírjára, amennyit megérdemel…”
